TIZENKETTEDIK FEJEZET
Most már megnyugodhatunk – mondta Ardeth. A színek kifakultak körülöttük. Minden feketévé, szürkévé vagy fehérré változott. Az Unikornis-folyó önmaga árnyékává vált. Az erdő szürke fákkal és szürke falevelekkel telt meg.
– Mi történt? – kérdezte Gan.
– Semmi. Minden rendben van, csak éppen átkerültünk az árnyéksíkra – felelte Gunton, majd Ardeth-re nézett. – Szóval varázsló is vagy.
– Csak egy tanonc – mondta Ardeth. – Ismerek néhány trükköt, ennyi az egész. Ez a hely nem biztonságos. Gyorsan odébb kell állnunk. Ne szakadjatok el tőlem, mert könnyen itt ragadhattok vagy eltévedhettek az ezernyi világ valamelyikében.
A Csillag-hegyek felé vezette a társaságot, illetve a fehér csúcsok felé, amelyek élesen elütöttek a sötét égbolttól.
Gan nyugtalan volt. Zavarta a színtelen, komor világ. Gyorsabban haladtak, mint Faerûnön. Átvágtak a dombokon, és hamarosan kisebb-nagyobb csúcsok vették körül őket minden irányból. Ardeth utasította őket, hogy maradjanak csendben. Összpontosított, és a színek visszatértek.
Egy hegyvidéki völgyben találták magukat. Váratlan megjelenésükkel megzavartak egy békésen legelésző kecskecsaládot. Be kellett csukniuk a szemüket az éles napsütés miatt, de gyorsan hozzászoktak a fényhez. Sziklás talajon álltak. A köveken moha és zuzmó tanyázott, a szabad foltokon cédrusok nőttek. Nem közönséges csúcsok néztek le rájuk, hanem a hírhedt Csillag-hegyek. A magasban kékes-bíboros színű foltokat láttak.
Hosszan nézték a hegyet, hogy magukba szívják a látványt. Szél süvített felettük, de a völgyben nem érezték. A legmagasabb csúcsok, amelyeket már a távolból is láttak, a felhők takarásába vesztek. Előttük alacsonyabb csúcsok meredeztek, amelyeket csak most vettek észre. Ezek kisebbek voltak ugyan, de így is felértek a Szürkecsúcsokhoz. A lejtőkön patakok csörgedeztek, és vízesések dübörögtek. A hegy lábánál összefolytak, és belőlük alakult ki az Unikornis-folyó.
– Geildarrnak köszönhetjük, hogy megmenekültünk – szólalt meg Ardeth, megtörve a varázst. Elővett egy fekete követ a zsebéből, és megmutatta a többieknek. Ledobta a földre, ahol apró darabokra tört. – Mostantól sajnos gyalogolnunk kell.
– Geildarrnak és az ő ellenségeskedésének hála, most nem öt, hanem csak két kincsvadász áll itt! – Royce ellenséges hangon kiáltott rá Ardeth-re.
Gan közelebb lépett hozzá, és enyhén megemelte a csatabárdot, de Ardeth nyugalomra intette.
– Nyugalom, hobgoblin! Nem ölöm meg a gazdádat – vicsorgott Royce. – Leng nem nagyon ijedt meg attól a fejszétől. Nem is értem, miért nem hasítottad ketté vele.
A hobgoblin nem felelt, csak horkantott egyet.
– Gan csak azt tette, amit kértem tőle – mondta Ardeth. – Őt nem okolhatod semmiért.
– Nem is teszem. Téged okollak, és persze Geildarrt. Ha elmondtad volna, hogy meg akarod ölni Lenget, akkor csapdát állítottunk volna neki.
– Miért kellett elmenni az Unikornis-folyóhoz? – kérdezte Gunton. – Miért pont ott kellett meghalnia? – Gunton nyugodtabb természetű volt Royce-nál. Ő nem kiabált, csak kivörösödött az arca, és enyhén remegett a hangja.
– Azt akartuk, hogy maga válassza meg a halálát. Így jobban megmagyarázhatjuk Fzoulnak. Mellesleg, Geildarr is azt akarta, hogy... méltó halála legyen.
Royce hisztérikusan felnevetett. A hangja kellemetlen visszhangot vetett a közeli sziklákon.
– Ez bizony méltó halál volt! – Ökölbe szorította a kezét, és úgy ütögette a lábát. – Mi pedig csak feláldozható bábuk voltunk?
– Zsoldosok vagytok, ami azt jelenti, hogy feláldozhatóak vagytok – mondta Ardeth.
– Mind kedveltek téged – folytatta Royce. A szeme fátyolossá vált. – Elbűvölted őket az arcoddal, a járásoddal... óvatlanná tettél bennünket. De én most már tisztán látok. Asmodeus lelke sem feketébb a tiédnél! – Nem tudta tovább türtőztetni magát. Térdre rogyott, és zokogva megsiratta halott bajtársait.
– Azt reméltem, hogy nem kell megmásznunk a csúcsokat. A hegymászó felszerelésünk elégett a tűzben, amikor Leng lángra gyújtotta a treantot. Ami megmaradt, az Bessick hátizsákjában volt, amely most a folyó alján hever – mondta Gunton.
– Én egész életemben a Szürkecsúcs-hegységben éltem – szólalt meg Gan. – Kiismerem magam a hegyekben. Majd megkeresem a legmegfelelőbb utat.
– Melyik lehet a Látó-hegy? – kérdezte Ardeth. – A Menedék keletre fekszik tőle.
– Azt hiszem, pont a hegység közepénél lehetünk... – merengett Gunton, majd egyszer csak rámutatott egy távoli csúcsra, amely a felhők közé veszett. – Azt hiszem, arrafelé lehet.
– Talán egy tíznapi járóföld – állapította meg a hobgoblin. – Feltéve, hogy találunk hágókat.
– Észrevétlennek kell maradnunk – mondta Gunton.
– Még mindig arról beszélgetünk, hogy elvégezzük Geildarr megbízását? – kérdezte Royce, aki időközben talpra állt. – Miből gondolod, hogy Gunton és én veled tartunk, és megkeressük ezt a Menedéket?
– Jutalmat kaptok, ha sikerrel járunk – felelte Ardeth. – Mivel ketten maradtatok, nagyobb rész jut nektek. Mellesleg, ha ellenszegültök Geildarrnak, egész életetekben zhent orgyilkosok elől bujkálhattok. Arról nem is beszélve, hogy a hegyek közt csak Gan mellett maradhatunk életben. Semmi értelme nem lenne, ha most szétválnánk.
Royce átkozódott, de tudta, hogy a nőnek igaza van. Valóban nem maradt választásuk, követniük kellett.
– Nem így terveztem az eseményeket – folytatta Ardeth őszintén. – Nem akartam, hogy Vonelh, Bessick, vagy éppen Nithinial meghaljon. Sajnálom, hogy így történt. Én csak Lenget akartam megölni.
– Szóval te sem vagy tökéletes – vakkantotta Royce. Még mindig nem ürült ki lelkéből a gyász. A hobgoblinra nézett, aki óriásként magasodott fölé. – Téged is veszélybe sodort, Gan. A te életedet is kockáztatta, és miért? Gondold csak végig! – Mintha valami végigfutott volna Gan komor arcán.
– Megmentettem az életeteket – emlékeztette Royce-ot Ardeth. – Ott is hagyhattalak volna titeket, hogy agyontaposson az a tündérvalami. De nem így tettem. Ez semmit sem számít?
– Kezdetnek megteszi – mosolygott Royce –, de jól jegyezz meg valamit! Ha elárulsz minket, azonnal elvágom a torkodat! Senki sem védhet meg, sem a hobgoblin, sem a főúri testőrség.
– Rendben – mondta Ardeth. Royce mintha egy mosoly árnyékát vélte volna felfedezni a lány ajkán.
•
Mire Vell, Kellin és Lanaal visszaértek Szellemvégre, a Mennydörgőbestiák már útra készen várták őket. A Faszellemek és az elfek kikísérték őket a falu szélére, hogy elbúcsúzzanak tőlük.
– Tudjuk, merre kell indulnunk. Faenniele megmutatta az utat – mondta Thluna, és illemből odabiccentett a rézhajú erdei elfnek.
– A Csillag-hegyek felé? – kérdezte Vell.
– Honnan tudod? – kérdezett vissza Thluna, és értetlenül ráncolta a homlokát.
– Láttam az Emlékek Forrásaiban. És megéreztem, hogy arra kell mennünk – felelte Vell.
– A Mennydörgőbestia ránk mosolygott – mondta Keirkrad ünnepélyesen, és kilépett a sorból. Kellin elé állt. Fejet hajtott az idegen nő előtt bűnbánata jeleként, döbbent sóhajt csalva ki mindenkiből. Nem csupán magával a mozdulattal, hanem azzal, hogy nyilvánosan tette. – Bocsánatkéréssel tartozom neked, Zale lánya – mondta. – Az apád jó ember volt. Megfeledkeztem az emlékéről, és nem megfelelően bántam veled. Félre kell tennünk a különbözőségeinket a küldetés sikerének érdekében. Ígérem, ezután minden másként lesz.
Kellin nem tudta, hogy mit feleljen. Talán a Faapó lágyította meg a zord sámán szívét. Bármennyire is ismerte az Uthgar-törzsek életmódját, fogalma sem volt, hogy mit feleljen. Elvörösödött, nem utolsósorban azért, amit az apjáról megtudott.
– Köszönöm, Hétujjú Keirkrad – mondta, majd megszorította a vén sámán ráncos kezét. – Remélem, mostantól valóban szövetségesek lehetünk.
– Biztosíthatlak róla, hogy így lesz – mondta a sámán. Kellin a férfi szemét fürkészte, de nyomát sem látta hazugságnak vagy álnokságnak. Valódi kedvesség áramlott belőle. Különös, gondolta.
– Sietnünk kell! – vette át a szót Vell. – Az ellenségeink gyorsan haladnak. Őket is láttam a forrásban – pár szóban elmesélte, hogy hét alakot látott a Nemeserdő mélyén, akik a Csillag-hegyek felé tartottak.
– A folyó, amit láttál, vagy az Unikornis-folyó, vagy a Vérzőszív-folyó – mondta Faeniele. – Bárhogy is, közelebb járnak a célhoz, mint ti. El kell jutnotok a Vérzőszív-folyó forrásához. Három hatalmas fandárfát kell keresnetek. A fák egy háromszöget alkotnak a Csillag-hegyek keleti végénél, egy árnyékos völgyben. Ha a legenda valóság, akkor ott találjátok az elveszett mocsarat és a behemótokat.
– Azonnal indulunk. Sietünk, ahogyan csak tudunk, ezért új vezetőt viszünk magunkkal – jelentette ki Thluna.
Rask Urgek lépett előre. Úti ruhát viselt, és egy nagy csatabárdot tartott a kezében.
– A törzsfőnökötök nagylelkűen beleegyezett, hogy veletek tartson egy félork – zengte jellegzetes hangján.
– Hogy egy Uthgar-hívő velünk tartson – helyesbített Thluna.
Rask elmosolyodott. Más körülmények között rémületet keltett volna félelmetes agyaraival.
– A múltam kötelez – mondta magyarázatképpen, noha senki sem várta el tőle. – A Zhentarim szolgálatába születtem. Remélem, hogy ezzel a küldetéssel végérvényesen megtisztíthatom a lelkemet.
Ekkor Hosszúfogú Gunther, a Faszellem törzs főnöke kért szót.
– Hiányozni fog nekünk Rask, de megértjük az indítékait. Uthgar mosolyogjon le rátok, és gyorsítsa meg az utatokat! Ajándékot hoztunk neked, Thluna főnök – egy vaskos bunkót vett elő, melyre a Faszellemek szimbólumát vésték. – Ezt a fegyvert egy vén tölgy törzséből faragtuk, amely Faapó árnyékában nevelkedett. A Faszellemek lelke áldotta meg. Használd bölcs belátásod szerint!
– Megtisztelő ajándék. – Thluna meghajolt, mielőtt elvette volna a súlyos bunkót.
Mielőtt valóban elindultak volna, Lanaal félrehívta Kellint és Vellt.
– Én is segítek nektek. Veletek tartok, de a magasban nagyobb hasznomat veszitek. Többen is élnek ebben az erdőben, akik olyanok, mint Vell vagy én. Megkeresem őket, hátha tudnak valamit, majd utánatok repülök.
– Már eddig is eleget segítettél – mondta Vell.
– Minél többet tudok meg rólad, annál jobban megismerem önmagam – magyarázta Lanaal, majd megcsókolta a férfi arcát. Kellinhez fordult, és folytatta. – Vigyázz rá nekem! – kacsintott, majd sólyommá változott, és elrepült.
Nem maradt más hátra, elköszöntek a másik törzstől.
– Ha bármikor meg akarjátok látogatni az unokatestvéreiteket, tudjátok, hogy mire számíthattok – mondta Gunther a Mennydörgőbestiáknak.
Útnak indultak. Nehéz szívvel, mert tudták, hogy mit hagynak hátra: olyan békét, nyugalmat és örömet, amelyet hosszú ideje nem éreztek. Korábban elképzelhetetlennek tartották, hogy elfekkel lakjanak egy táborban. A Faapó árnyékában azonban odáig jutottak, hogy egy félorkot fogadtak be a soraikba. Az erdő mélyén érvényüket vesztették az idegeneket kirekesztő törzsi szabályok. Mind megváltoztak Faapó árnyékában, mindükre jó hatással volt a Faszellemek vendégszeretete: egységes csapatként vették be magukat a sűrű erdőbe.
•
– Nem vádolod az isteneidet, Hurd? – kérdezte Sungar. Öt nap telt el azóta, hogy utoljára találkozott Klevvel, és már egészen rendbe jött a szervezete. Sejtette, hogy közeleg az idő, amikor ismét megízleli a kínzómester korbácsának harapását.
– Ugyan miért vádolnám? – kérdezett vissza a törpe.
– Amiért ide kerültél – felelte Sungar. A hátán feküdt a földön, és a cella mennyezetét bámulta, mint oly sokszor. – Amiért megbukott az összeesküvés. Biztosan úgy gondoltad, hogy segítik majd az ügyedet.
– Váltottunk pár dühös szót egymással, de nem hiszem, hogy az istenek megharagudtak érte.
– Gyűlölöd őket? – faggatta tovább Sungar. – Nem érzed úgy, hogy cserbenhagytak? Hogy elárultak?
– Nem tagadom, valóban voltak hasonló gondolataim, de az istenek sem tehetnek meg értünk mindent. Vegyük például Gorm Gulthynt. Ő volt Trice Dulgenhar istene, sőt, Trice, a Bronz Maszk barakora volt. Nem sokan tudnak arról, amit most elmesélek neked. Nem is szabadna megtennem, de ugyan kinek adhatnád tovább?
Hurd nagy levegőt vett, mielőtt folytatta.
– Gorm hatalma Faerûn halandó törpéinek hatalmához kötődik. Amikor elveszett az erődünk, az ő hatalma is gyengült. Azt beszélik, hogy a szemében lobogó tűz folyamatosan halványul, minden egyes elveszett törpetelepüléssel. Szent küldetésünk, hogy harc árán visszaszerezzük a hatalmát. Mi is erre készültünk Llorkh visszafoglalásával. Trice legalábbis így mondta. Még az istenek is vereséget szenvednek néha, Sungar, de elviselik. Úgyhogy nekünk is el kell viselnünk.
– Igen. – Sungar csak ennyit mondott, és nem tett fel több kérdést. Uthgar vereségeire gondolt; arra, hogy a Kék Medvék átálltak Malar oldalára, hogy a Szarvasok átpártoltak Aurilhoz. Uthgar valószínűleg mindkét alkalommal elveszítette lénye egy darabkáját. Nem is beszélve az elveszett törzsekről, amelyekre már csak az énekesek emlékeznek: a Vörös Póni vagy az Arany Sas. Ezek valószínűleg Mélysötétben ragadtak, örökre.
Vajon a Mennydörgőbestiákra is hasonló sors vár?
Sungar folyton arra a bizonyos napra gondolt a Bukottföldeken, és persze Geildarr alattomos szavaira. Nem tudott szabadulni egy gondolattól: ha Uthgar törvényeit követik, akkor is pusztulásra ítéltetik a törzs?